Azért érdekes ez, h a saját blogom nem jutott már időtlen-idők óta az eszembe....hm..Köszönöm az emlékeztetést :D, a legjobbkor jött. Mert hiába olvasom én más emberek nekem tetsző vagy épp' nem tetsző gondolatait, magamat én ismerem. Magamon én tudok segíteni. Egyrészt a rendszeres írással...mert akárhogy is nézem, valahogy itt a legmegfoghatóbb a haladás...ha leírom, a gombolyag kibogozódik. :) Na meg hát az is érdekes érzés volt, ahogy visszanéztem pár korábbi megvilágosodásomat...hááááát :) ugyancsak hasznos lennék magamnak :D, ha néha - ha már ilyen visszaolvasható formában vannak - rápillognék, a saját tapasztalataimra...mert na. Az idő tényleg torzít rajtuk, jó és rossz irányba is. Aztán meg ha adódik egy helyzet pl. három évvel később, kiderül, h lekopizódott a régi tapasztalás, csak egy gyorsabb formában. Hm. Milyen tanulságot szűrnék le? Nekem rég nem a türelemmel van dolgom. :) Köszönöm. Megy.
Az indokolatlan elfogadással. Persze legyen mindenki, olyan, amilyen épp' az adott pillanatban lenni tud. Nincs ezzel semmi gond, elfogadom. DE onnantól kezdve, hogy köze van hozzám, pont elég, ha akkor fogadom el, és folyok bele bárki gebaszába, ha vannak olyan tettei, amik erre érdemessé teszik, ha én is, és ő is szeretné, ha benne lennénk egymás életében. Szóval a konklúzióm. Elfogadlak, ha nem kerülsz túl közel hozzám - valójában akárhogy. Nem ítélkezem. Tőlem aztán tényleg bármilyen lehetsz, nem fog zavarni. Ha viszont közel kerültél, bele az életembe, akkor pedig kérlek tegyél érte, h megérje elfogadnom a dolgaid, segíteni, támogatni (persze ez oda-vissza érvényes, az én dolgaimra is tőled).Legyenek tettek és teljesítmény, és ne csak szavak. Harmadik opció pedig, ha közel is kerülnének a dolgaid, te viszont nem veszel részt tettekkel az életemben, csak mondanád a dolgokat, akkor a coachingot tudom ajánlani. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése