Hogy mi történt az elmúlt pár napban bennem....Régebben kezdődött, már hónapok óta rajta vagyok a vonalon, hogy mi az a valami, ami az utamba áll. Hónapok óta csak különböző kérdések formájában sikerült kicsi lépéseket tennem előre, lassan haladtam. Nagyon lassan. Még két nappal ez előtt is csak az járt a fejemben, hogy mi az mi az mi az????
Mik voltak az állomások....Pl. legyél nyitottabb, ok az vagyok, adj esélyt...ok de mire? ne csak a falad mögül pillogj ki...ok, mi változott a világ vagy én? Mert mondjuk 20 évesen nem volt probléma a pasiknak, hogy hozzám szóljanak, mint ahogy nekem sem okozott ez problémát.....Még Écoval beszéltük ezt kb fél évvel ezelőtt, hogy létezik h x év alatt ennyit változott a világ vagy mi "torzultunk" el? Akkor erre a kérdésre sem volt igazi válasz....Ma reggel lett :) Mint ahogy az összes többi dolog amit leokéztam csak egy szóbeli ok volt. Belül nem történt semmi. Tényleg semmi.
Aztán tegnap előtt újabb kérdések fogalmazódtak meg....miért van, az ha valaki mondjuk jó nőnek tart, vagy szépnek, vagy kedvesnek, akkor azt miért nem nekem mondja? Miért másnak??? Eszembe jutott egy következő meglátás, Nórika te tök jó csaj vagy, de ha nem lenne senkim, sem érezném, hogy ezt el kell mondanom neked, és próbálkozhatok és nyitott vagy, olyan mintha túl egyben lennél, mintha neked ez jó lenne és nem is hiányozna ez az életedből. Következő dolog: be vagy rendezkedve erre az egészre, mintha nem is akarnál beengedni senkit az életedbe?
Következő: túl kategórikus vagy....én??? Aha el akarod előre dönteni, hogy mi a jó neked, mitől leszel boldog. Miért? Miért nem hagyod hogy közben döntsd el, hogy igen neked ez kell vagy nem kell? Miért nem hagysz esélyt más dolgoknak, mint amik az agyadban elképzelt kategóriába beleférnek? Bármikor kiszállhatsz belőle közben, miért kell alapban hárítanod?
Visszatérve az egykori Écis beszélgetésbe. Lehet, hogy változott a környezet is, de nagyrészt rajtam múlik. Igen. A biciklises sztori után tudatosan nem akartam semmit és senkit. Eldöntöttem, hogy hozzám ne szóljon senki, ne érjen senki. Ne, ne, ne... ez az állapot tartott egy másfél évig. Aztán azt mondtam most már ok jöhet.....mondtam...de ezek szerint a viselkedésemben, a kommunikációmban, sajnos megmaradt a másfél év alatt tudatosan felépített fal. És hiába szerettem volna már valakit, mégsem sikerült a valódi nyitottságot sugallni...hanem valami olyat, h fölöslegesen szólsz hozzám, nem férsz bele a tuti kategóriába, szóval hagyjuk.
Ma reggel tűnt fel, hogy nem is nézem az embereket, néha persze volt olyan egy-egy órára hogy néztem kik jönnek szembe, észre is vettem, hogy valahogy egyből van szemkontakt..aztán egy óra múlva mondjuk abbahagytam....hm, mert minek is? Biztonságosabb pillogni a fal mögött, mint elkezdeni lerombolni, amit tökéletesen felhúztam.
Persze voltak, akikkel találkoztam. Mégis többségében "mondvacsinált" okok miatt már második talit sem akartam... minek? Gebaszos, hogy viselkedik, zavarban van, nem felnőtt, nem tetszik a hangja, nem elég határozott, nagy a feje..mit tudom én ilyesmik és ehhez hasonló dolgok.....
Aztán voltak olyanok, akivel oda-vissza hatottunk egymásra....ők kezdték, nekem bejött, aztán egyik percről a másikra abbamaradt. És én úgy éreztem nem értem. Nem tudom az okát...hm...megint eltűnt...de mit csináltam, ami a kezdeti lelkesedést így megfordította.
Ja....hogy kategorikus vagyok....miért gondolom, hogy én jobban tudom? Hogy én megmondom a tutit? Persze én elfogadok mindenkit....igen valamilyen szinten ez igaz is...ugyanakkor meg azt mondom, hogy tőlem mindenki azt csinál amit akar én meg hagy gondoljak erről azt amit....tehát igazából csak látszólag fogadom el, ugyanakkor meg ott van egyből, hogy mondjuk nem tetszik, hülyének nézem....vagy valamilyen szinten ítélkezek. pedig nem akarok. Semmit nem akarok kevésbé mint ítélkezni és nem akarok jobban mást mit elfogadni. De ezek szerint nem megy. Mert fiatal, mert idős, mert alacsony, mert magas, mert IT-s mert messze van, mert közel van, mert szép, mert csúnya, mert akar, mert nem akar, mert fél...mert félek....
Hm....szóval valahogy csak erre sikerül kilyukadni tegnap, hogy ezek a kategóriák az agyamban túlságosan leszűkítik a kört. Úgy fogalmazom meg, hogy akarok egy érzelmileg felnőtt, nyitott férfit, akivel kölcsönösen hatunk egymásra. Elvileg ez egy nagyon nagy kört kell, hogy takarjon. Elvileg. Mert ha hozzápakolom mindazt a háttérinfót, amikről eddig írtam, akkor viszont egy icipici pötty marad. tényleg egy sablon...amibe csak egy fababa illik bele, amit kivágtak belőle. Senki más nem megy át a sablonon, mert nem gumiból van, nem képlékeny, nem rugalmas.....Ez a sablon maga a fal.......amit én csináltam.
De rájöttem, hogy milyen fal, hogy miért van, hogy mit takar. És le akarom bontani. Meg akarom változtatni ezt. Mint ahogy ment régen, úgy menni kell most is. Hm..azt hittem már rég nem féltem magam. Kimondom, amit érzek és gondolok. Ez így is van. De lehet, hogy pont ez a fajta konkrétság is a falat húzza fel. Nem kell mindig mindent úgy kimondani, ahogy van. El kell mosni a kategóriákat a korlátokat. Valódi nyitottság kell. Megengedés. Nem vagyok tökéletes. Más sem tökéletes. Nem vagyok sablon. Más sem az. Lehet, ha így nézzük még én sem vagyok érzelmileg felnőtt. Ebben még én magam is alakulok. Ha pedig ebben felnövök jön más amiben még mindig felnőni fejlődni, változni kell. Senki sem kész személyiség. Én sem más sem. És nemi is szabad elvárni se magamtól sem mástól .....nem is lenne kihívás....nem is lenne mit akarni ha valaki tényleg egyszer csak belepasszolna a sablonba....hm....mit is kezdenék vele? Azt unnám a világon a legjobban ..... :)
Hüha..nem kicsi feladat............de legalább már tudom mi a dolgok forrása, magja...és elindulhatok a megoldás útján........
