Annyira fura, hogy amit másoknak simán zsigerből tanácsol az ember, azt saját magára vonatkozóan valamiért elfelejti...nem is értem, h miért....
Szóval gyomorideg....próbáltam minden módom megközelíteni, szabályokat gyártani, elterelni magamtól...holott ... csak meg kell élni :) Nem elnyomni kell, vagy elhessegetni, mert ezek szerint most ennek van itt az ideje, hogy ezt éljem át :) És pusztán már attól, hogy hangosan kimondatták velem, hogy mitől félek, már jobb lett. :) Kimondtam hangosan, azt is kimondtam, hogy igazából a bizonytalanság okozza ezt az érzést, hogy ugye nem rajtam múlnak a dolgok. Viszont közben arra is rájöttem, hogy most kaphatnék bármilyen visszaigazolást, a bizonyosság úgysem lesz meg addig a pillanatig, amíg nincs ott kézzelfoghatóan élőben...Talán... -és erre most a gyaloglás közben jöttem rá - ennek is direkt kell így lennie...hogy már nem ilyen online interakcióknak kell feltornyosulnia, hogy ez a szakasz már megvolt a múltban és nem ezt a vonalat kell erősíteni. Hanem kivárni a valós talit, és majd annak ismeretében folytatni vagy nem ezt az egészet, de nem belefeccolni még így a vakvilágba x mailt...hát ilyenekre jöttem rá...mert biztos, hogy az sem véletlen, hogy sem ő, sem én nem kezdtük el ezt a "és mi van veled" vonalas beszélgetést...mert minek... ami közös, mindketten kíváncsiak vagyunk a másikra, egyikünknek sem volt még hasonló élménye senkivel...ezen végülis fölösleges tovább pörögni, kimondtuk a félelmeinket, és megbeszéltük, hogy találkozunk, mert élőben kell beszélnünk. Ha így nézem, a világon semmi nyugtalanító nincsen...:) Biztos meg...hát na tudjuk jól, hogy olyan nincs. Szóval jó volt ma, hogy Bettike nem hagyta, hogy elnyomjam magamban az érzést, és kimondatta velem a dolgokat és jót tett ehhez még a másfél órás gyaloglás is, lehiggadtam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése