Márai Sándor: A fal
"Milyen
okos, színes, művelt, érző ez az ember! Lelkesedve kezdek beszélgetni
vele. Pontosan felelget, jó helyen nevet, a megfelelő fordulatnál
komolyodik el. Iparkodom, minden képességem összeszedem, nyilat teszek
az íjra, vigyázok, hogy ne csináljak hibát: szívdobogva remélem, hogy Ő
az az ember, pontosabban, Ő is az a fajta ember.
De negyedóra múltán
észreveszem, hogy mégsem Ő az az ember. Miért? Nem tudom. Éppen olyan
művelt, okos, színes és érző, mint volt negyedóra előtt. Még mindig jó
helyen nevet és komolyodik el - de én közben megtudtam, hogy elérkeztünk
a határhoz, ahol nem tud tovább követni, ahol nincs hallása többé
számomra, ahol süket és vak velem szemben, ahol minden szavam mintha
falba koppanna. Ezért elhallgatok, rosszkedvűen. Ő is hallgat,
gyanakodva. Aztán kezet rázunk, s mindenki megy a dolgára."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése